« Vissza a listához

Tátrai Vilmos

Az apával egylényegű fiú

Kiállítás Giandomenico Tiepolo műveiből a Szépművészeti Múzeumban

Ha egy nagy művész gyermeke folytatja apja mesterségét, számos változat lehetséges. A leggyakoribb az epigonizmus. Az apa stílusa megfosztódik legbensőbb lényegétől, maradnak a több-kevesebb sikerrel imitált külsőségek. Tiziano fiának, Francesco Vecelliónak a szerény életműve egy példa a sok közül. A legritkább a művészi egyenrangúság, hirtelenjében csak Fra Filippo Lippi és Filippino Lippi esete jut eszembe. Egy harmadik változatra id. Pieter Bruegel és a Bársony Brueghelnek nevezett fia, Jan esete idézhető. A géniusz utóda immár nem zseniálisan, de fölényes bravúrral, valami egészen mást csinál, mint az apa.

Ha egy nagy művész gyermeke folytatja apja mesterségét, számos változat lehetséges. A leggyakoribb az epigonizmus. Az apa stílusa megfosztódik legbensőbb lényegétől, maradnak a több-kevesebb sikerrel imitált külsőségek. Tiziano fiának, Francesco Vecelliónak a szerény életműve egy példa a sok közül. A legritkább a művészi egyenrangúság, hirtelenjében csak Fra Filippo Lippi és Filippino Lippi esete jut eszembe. Egy harmadik változatra id. Pieter Bruegel és a Bársony Brueghelnek nevezett fia, Jan esete idézhető. A géniusz utóda immár nem zseniálisan, de fölényes bravúrral, valami egészen mást csinál, mint az apa. Csak bajosan leírható variáns Giandomenico Tiepolo viszonya apjához, Giambattistához. A szókészlet és a nyelvtan egyaránt az apától való, végsősoron a szellemiség is. Kisebbrendűségi érzésnek, önfeladásnak nyoma sincs a munkáin, a tehetség egyenes ági öröklésének annál több.Eredetiségről csak korlátozott mértékben beszélhetünk, az epigonizmus bélyegét mégsincs jogunk a fiúra sütni. Ahhoz túlságosan magabiztos, egyenesen virtuóz a tudása, mélyen hiteles a tartalmi azonosulása. Giandomenico megejtő természetességgel folytatja az apai művet, mégha festményeinek kicsit érdesebb is a faktúrája, rézkarcain meg markánsabbak a fény-árnyék kontrasztok. Az ily szoros apa-fiú, mester-tanítvány viszony mindenhol másutt szabadsághiánnyal lenne terhes, Velencében azonban nem csak a tradícióval szemben lázadó, hanem a hagyományt folytató festő is szabad és kiváltságos. Aki e városban folyékonyan beszél a kép nyelvén, azt általános tisztelet övezi. Így volt ez több mint három évszázadon át, mint ahogy a kiállítás alcímében jelzett, és a művészi képzelet szabadságát tisztán kifejező capriccio műfajának is a 16. század elejéről valók az előzményei: a képben megfogalmatott költői ötletekre gondolok, a forrásokban poesianak nevezett festményekre, köztük is elsőként Giorgione talányosságában emblematikus Viharára. Még mindig a cinquecentóban, Paolo Veronese annyira szabadjára engedi képzeletét egyik Utolsó vacsorájának fél kijelenteni: „Mi festők jogot formálunk arra a szabadságra, amire a költők és a bolondok.” A vád a népes és pittoreszk statisztéria blaszfémiája miatt érte, de mivel a velencei inkvizíció csak nevében volt azonos a spanyollal, a bírák beérték a cím megváltoztatásával: Utolsó vacsorából Lakoma Lévi házában lett. 1753-ban, amikor Giandomenico Tiepolo A Menekülés Egyiptomba rézkarc- sorozatot készíti, már ennyi veszély sem leselkedik a főrangú megrendelőktől dédelgetett művészre: mesélhetett kedve szerint. József, Mária és a gyermek Jézus, egy vagy több angyal a szereplő, no és persze a szent terhet hordó szamár, a környezet meg szobabelső, aztán egy deszkakunyhó előtere, útkanyar, tisztás pálmafával, éppen elhagyott park pogány szoboralakkal. A pár szavas bibliai történetnek életképe sorozatává profanizált, fecsegően epizódokra bontott elbeszélésé látnánk? Ennél biztosan jóval többet. Egyik zsánermotívumot fedezzük fel a másik után, amiért akár anekdótázónak, szívhezszólónak is minősíthetnénk a sorozat lapjait. Mégsem intézhetjük el annyival, hogy imhol pedig diadalmaskodik a köznapiság, az emberi közvetlenség a bibliai narrációban. A szárnyak suhogásában, a pásztázó fényekben, a sejtelmes árnyakban, a leplek lebbenésében, a fák oltalmat kínáló hajlásában, az éteri szépségű angyalarcokban, az átszellemült tekintetekben, az egyszerű mozdulatok ünnepivé nemesedésében, a vonulókat figyelő tarka tömeg festésekor, hogy az inkvizíció elé idézik, ahol nem kváderkövekből épített városkapu, kilátást nyújtó dombtető, vagy ámulatában, a vonalak sűrüsödésében és ritkulásában, a térbeli szünetekben, a váratlan aszimmetriákban, a ritmus feszülésében és lazulásában minden módon és mindenütt jelenvaló a transzcendencia. Giandomenico valamennyi jelenetet a varázslat magasságába emeli, az emberit a földöntúlival szeretetteljes beleéléssel egyesíti.

Aki ellátogat a Szépművészeti Múzeum kiállítására, azt két másik rézkarc- sorozat – Keresztút és Karakterfejek – valamint rajzok és festmények is meggyőzik arról, hogy ez a kevéssé eredeti tehetség – láss csodát! - vérbeli, igazi tehetség.
Egy ilyen jelenség kicsit tán zavarba hozza a vonatkozó esztétikai dogma híveit, de csöppet sem feszélyezi a befogadásban mindenkor elfogulatlanokat. A kiállítás eredeti ötletének, megvalósításának érdeme Czére Andreáé és munkatársaié, ugyanő írta az ismeretterjesztés legfelső szintjén a katalógust is. Hogy a tárlat bejáratáig eljutó látogató még csak véletlenül se forduljon vissza, arról Héjjas Pál belsőépítész derűsen ötletes, a művésszel kongeniális installációja gondoskodik.

Dr. Tátrai Vilmos szíves engedélyével

« Vissza a listához