« Vissza a listához

Molnos Péter

A másik Önarckép

Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép, 1893 körül

55,5 x 45,5 cm; olaj, vászon; jelezve nincs

Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 6585

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Színes, ám a legkevésbé sem tetszetős csokrot állíthatnánk össze azokból a történetekből, melyek a magyar műtárgyállomány egy-egy jeles darabjának megsemmisüléséről, elvesztéséről szólnak. A villamoson felejtett Vajda-mappa, Szobotka kubista festményeinek első világháborús, párizsi kálváriája vagy a Kassák által 1926-ban, Bécsben hagyott bőrönd, melyben az emigrációs években kiadott Ma-számok teljes reprodukciós „alapanyaga” pihent – csak néhány közismert példa azon esetek sorából, melyek végeredménye a szomorú, de legalább az előkerülés halvány reményét hordozó „lappang” szóban jelenik meg egy-egy életmű-katalógus fehér foltokkal „tarkított” műtárgylistájában. És akkor még nem beszéltünk a háborúk kikerülhetetlen műtárgy-tizedeléséről, a műtermekre hullott bombákról és a keletre hurcolt, hadifogságba kényszerített remekművek tengernyi tömegéről.

Ám az elvesztések tragédiái néha nagy megtalálások eufóriáiban oldódnak fel, s olyan történetekről is tudunk, ahol a szerencse és egy-egy magányos ember makacs elhívatottsága meg tudta szakítani az események enyészet felé húzó láncolatát. E kivételek közül a legismertebb és legjelentősebb kétségkívül Gerlóczy Gedeon nevéhez fűződik, aki 1919 októberében egy merész döntéssel, örökségét feláldozva szerezte meg Csontváry művészi hagyatékát, melynek óriási vásznait az árverésen megjelent fuvarosok oly szívesen szabták volna fel szekérponyvának. A Csontváry-história azonban nem csupán ezt a már-már unalomig idézett epizódot tartogatja számunkra, ha a happy enddel záródó elkallódások sorából kívánunk szemezgetni. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézete őrzi egy 1922. január 25-én, Gerlóczy Gedeonnak címzett levél másolatát.[1] A feladó, Ferenczy Sári, Bató József festő felesége a következő szavakkal kezdi lelkesült beszámolóját: „Kedves Gerlóczy, megvannak a képek!!! A plakatírozás eredménnyel járt, ma délután jelentkezett egy munkás féle ember és átnyújtotta nekem a régen megsiratottakat. (…) a Lutzo-Uferen találta, közvetlenül az előtt, hogy Jóskáék leszálltak az autóbuszról, tehát az utolsó percben eshettek ki. (…) Nem hiszi, milyen súlyosan nehezedett életünkre ez az esemény. Most nyugodtan nézhetünk megint a maga szemébe …” A levélmásolatból, mely még az említett hirdetés német nyelvű szövegét is közli, az is kiderül, hogy Bató 1921. december 15-én az E jelű autóbuszon, a Kaiser-Wilhelm-Gedächtnis-Kirche és Hohenzollernbrücke megállók között ejtette el a körülbelül egy méter hosszú vászontekercset. Nem akármilyen művek hullottak az utca porába: a Marokkói tanító és az Athéni sétalovaglás. Csontváry remekművei ma még ismeretlen körülmények között, feltehetően a gácsi patika egykori bérlőjétől, az 1919-ben Kecskemétre költöző Székely Sándortól kerültek Batóhoz, aki végül – a szerencsésen végződő berlini affért követően - Gerlóczy Gedeonnak adta el őket.

Két másik történetben Magyarország legjelesebb múzeuma is fontos szerepet játszott. Az 1945 utáni egy évtizedben paradox módon éppen a Csontváry iránt fokozódó figyelem okozott jóvátehetetlen károkat az életmű fizikai állapotában. Az emigrációjából 1946 tavaszán hazaérkező Károlyi Mihály két esztendővel később, mint frissen kinevezett diplomata a párizsi magyar nagykövetségen reprezentatív kiállítást szervezett a művész alkotásaiból.[2] Az öt nagyméretű és nyolc kisebb festményt, valamint tíz rajzot Gerlóczytól kérték kölcsön, aki át is adta azokat a Külügyminisztérium illetékeseinek.

Az 1948-ban megnyílt tárlat nagy sikerrel zárult, ám a folytatás rémálomszerű fordulatot vett: a visszaszállítást követően a képek tulajdonosa elképedve konstatálta, hogy a hatalmas vásznak, a Baalbek, a Taormina, a Mária kútja, a Panaszfal és a Tátra elvesztek, a kisebb alkotások pedig végzetes sérüléseket szenvedtek. A Zarándoklás a cédrushoz című képet, melyet Gerlóczy egy külön erre az alkalomra készített faládában indított útnak, a visszaérkezéskor lefeszítve, a kiálló szögekkel áttűzdelt vakrámára csavarva, számos helyen átlyukasztva kapta kézhez. Ennek a kalandnak köszönhető, hogy a képen megjelenő égbolt egy jelentős része ma már nem Csontváry, hanem a későbbi restaurátorok műve.

Gerlóczy megdöbbenése leírhatatlan lehetett: a három évtizeden át féltve őrzött monumentális művek – 1950-ben úgy látszott – éppen akkor enyésznek el, amikor Csontváry művészete végre nem csupán itthon, de külföldön is sikereket hozhatna. A képek tulajdonosa és az illetékes hatóságok között éveken át zajló levelezésből kiderül, hogy Gerlóczy csupán hét évvel a párizsi kiállítás bezárását követően tudhatta meg az igazságot elveszettnek hitt képeiről. 1956 augusztusáig abban a hitben tartották, hogy a Csontváry életmű legfontosabb darabjai valahol Párizs és Budapest között eltűntek, miközben valójában mindvégig a Szépművészeti Múzeum pincéjében, a letéti raktárban kallódtak azon művek özönében, melyeket 1944 előtt a gyűjteményeiket féltő, zömében zsidó polgárok gyanútlanul a múzeumban helyeztek el, vagy melyeket – hiszen közben fordult egyet a zsákutcás magyar történelem menete - a kitelepítésre ítélt osztályidegenektől az ötvenes évek folyamán a hatóságok elkoboztak.

A következő történet napjainkban érte el megnyugtató végkifejletét. Az új Csontváry monográfia szerzője, e sorok írója a kötet összeállítása során egy fekete fehér fényképre bukkant a Magyar Nemzeti Galéria Fotótárában. A felvételen látható kép, mely egyetlen korábbi Csontváry monográfiában sem szerepelt, a festő hiteles, korai művének tűnt, így megdöbbentő volt az az információ, mely a fotó hátoldalán olvasható feliratból derült ki: a festmény a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, korábban hamisnak minősített alkotás. E lakonikus közléssel ellentétben a raktárból kikért mű minden részlete arra mutatott, hogy a hagyományos beállítással, háromnegyed profilban megoldott portré mind festésmódjában, mind a felhasznált vászon és festék tekintetében tökéletesen analóg a Csontváry házvezetőnőjét ábrázoló két korai képpel, a gácsi évek során készült Fohászkodó öregasszonnyal és az Almát hámozó öregasszony című alkotással. Rövid kutatás után kibontakozott a kép története. Az MNG műtárgyleíró kartonjának tanúsága szerint a képet 1933-ban a Szépművészeti Múzeum vásárolta 280 pengős áron. A kartonon olvasható autográf feliratból azt is megtudhatjuk, hogy a festmény „Hamisítvány volta a mai napon megállapítást nyert. 1948. XII. 21. Pataki” Az aláíró Pataki Dénes művészettörténész volt. A Szépművészeti Múzeum Adattára szerencsére a mai napig őrzi a vétellel kapcsolatos hivatalos dokumentumokat. A 629/1933-as iktatószámú, 1933. augusztus 25-én kelt irat arról tudósít, hogy Dr. Büchler Gyula losonci illetőségű tiszti főorvos „Csontváry Kosztka Önarcképét és néhány festményének fényképét mutatja be; a festményeket cserélni vagy eladni kívánja.” A nyomtatványon olvasható feliratokból az is kiderül, hogy az üzlet szeptember 6-án megköttetett, s a felajánlott három festményért, az Önarcképért, a Madonnafestőért és az Ódon boltozatért alig egy hét elteltével Büchler úr 280, illetve egyenként 135 pengő vételárat kapott.[3]

Büchler Gyula neve három alkalommal tűnik fel Romváry Ferenc 1999-ben megjelent Csontváry életmű-katalógusában. Az említett két festmény, a Madonnafestő és az Ódon boltozat mellett egykor az ő tulajdona volt a ma az Antal-Lusztig gyűjteményt gazdagító Táj holdfénnyel című alkotás.[4] A helyi zsidó hitközség elöljárói tisztét is betöltő Büchler orvosként dolgozott, így kollégája volt a korai Csontváry képek legnagyobb losonci gyűjtőjének, a többek között az említett Fohászkodó öregasszonyt, az Őzet, a Gémet és A gácsi Forgách-kastély című festményt is megszerző Oppenheimer Rezső fogorvosnak.[5] Minden valószínűség szerint ő lehetett az elemzett önarckép első tulajdonosa is, hiszen egy, a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában található, s a gyűjtő fia, Rudolf Oppenheimer által írt levélben a következőket olvashatjuk édesapja Csontváry-festményeivel kapcsolatban: „ a képek kb. 35 éve vannak a tulajdonában, ott találta akkor, ahol a mester annak idején élt, volt még több kép tőle, sőt egy kitűnő önarckép is, amit egy képgyűjtő kollégával évekkel ezelőtt elcserélt, aki ennek helyébe egy neves festő képét adta.”[6]

A festmény története 1936-ban érkezett el egy újabb fontos állomáshoz. Az esztendő tavaszán a Csontváry monográfia szerzője, Lehel Ferenc rábírta Gerlóczy Gedeont és a Fränkel Szalon tulajdonosát egy újabb gyűjteményes kiállítás megrendezésére. A harmincegy festményt és néhány ceruzavázlatot felvonultató tárlat legnagyobb érdeme az újonnan felbukkant, korábban ismeretlen művek összegyűjtése és bemutatása volt. Lehel Ferencnek a katalógusban közölt írása a következő mondatokkal kezdődött: „Amint életrajzában megírtam, a régi Felső-Magyarországról, kivált Losoncról és Gácsról, a titokzatos életű magyar festőzseninek még jónéhány képe fog felbukkanni. Az Ernst Múzeum 1930-ban rendezett emlékkiállítása óta tizenöt ilyen ismeretlen kép került Budapestre, melyek részben a Szépművészeti Múzeumba, részben magánosok gyűjteményébe kerültek.”[7] A tárlat képjegyzékében szereplő 31. tétel egy Önarckép, melynek a katalógusban közölt mérete (51x78 cm) egyik ma ismert, azonos témájú Csontváry-művel sem hozható összefüggésbe. Szerencsére azonban a Pesti Napló Képes Mellékletének kiállítási képriportjában – négy másik mű mellett – a Büchler Gyulától a Szépművészeti Múzeumba került Önarckép reprodukcióját is megtaláljuk, így az adatok közötti, fent említett eltérés minden bizonnyal a katalógus pontatlanságával magyarázható.[8] Ezt valószínűsíti, hogy Kárpáti Aurél a Pesti Napló május 3-i kritikájában az elemzett művet „kis Önarcképként” említi, s ez a megjegyzés kizárja, hogy a tárlaton a jól ismert, korábban Ernst Lajos által birtokolt, nagyobb méretű kép került volna a közönség elé.[9] A kiállítással kapcsolatban érdemes Gerlóczy 1958. november 12-én kelt, Dévényi Ivánnak küldött leveléből is idézni, melyben a hagyaték megmentője a Csontváry-hamisítványok kapcsán a következőket írta: „Hitelesnek az 1908-as iparcsarnoki kiállítási katalógusban szereplő és a Fränkel kiállításon kiállított újabban felmerült képek tekinthetők, ezeket darabonként Lehellel együtt megvizsgáltuk és jó pár darabot kellett kiszortírozni a befutott anyagból, amik már akkor is hamisnak bizonyultak.”[10]

Arra még találunk elfogadható magyarázatot, hogy 1948-ban miért nyilvánították hamisítványnak az elemzett alkotást: az Önarckép két említett, közeli analógiáját azokban az években még nem tanulmányozhatták alaposan a Csontváryval foglalkozó kutatók. Az azonban felettébb furcsa, hogy a hibás döntés több mint hatvan éven keresztül érvényben maradt, s raktárba száműzte az életmű e rendkívül fontos darabját. Németh Lajos a Jelenkor 1980/11. számában a következő szavakkal foglalta össze a képről alkotott véleményét: „A portré néhány vonásában hasonlít Csontváryra, de nem feltétlenül őt ábrázolja. A kép stílusa nem illeszkedik az oeuvre-be, de nem rokonul az állítólagos Csontváry művek formajegyeihez sem. Mint kétes kép, nem került be az oeuvre-katalógusba, hiszen már egy 1948-as vizsgálat kiszűrte. Ennek ellenére a kép megérdemelné a komolyabb vizsgálatot. Stílusát tekintve mindenesetre szórványnak minősül, külön kell tehát választani a többi állítólagos Csontváry képtől.”[11] Minden bizonnyal a nagy tekintélyű monográfus – bár jól érezhetően tétova és visszafelé mutató – ítélete okozta a Galéria kutatóinak mulasztását: azt, hogy évtizedeken át senki nem vette a fáradságot az idézetben említett „komolyabb vizsgálat” elvégzésére. Persze mindezért jelen sorok írója csak hálás lehet, hiszen így megajándékozták avval a ritka, kevesek számára adódó örömmel, melyet egy újabb Csontváry festmény felfedezése jelent egy magyar művészettörténész számára.



[1] MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, ltsz.: MKI-C-I-182. Németh Lajos hagyatéka.

[2] Az „elveszett” képekkel kapcsolatos levelezés a Szépművészeti Múzeum Irattárában található, legtöbbjük szövegét közli és a történetet rekonstruálja: F. Csanak Dóra: Adalékok Csontváry életművének történetéhez. In.: „A feledés árja alól új földeket hódítok vissza” Írások Tímár Árpád tiszteletére. Budapest, 2009. 155–172.

[3] A Madonnafestő és az Ódon boltozat eredetiségét sosem kérdőjelezték meg, szerepel mind Németh Lajos, mind Romváry Ferenc oeuvre-katalógusában. (Németh Lajos: Csontváry Kosztka Tivadar. Budapest, 1970.; Romváry Ferenc: Csontváry Kosztka Tivadar 1853–1919. Pécs, 1999.)

[4] Romváry 37., 38., 89. tétel. A Táj holdfénnyel című kép esetében a Julius Büchlerként említett korábbi tulajdonos a vászont hátulról védő kartonon ma is látható pecsét és felirat alapján vált azonosíthatóvá.

[5] Magyar Zsidó Lexikon. Szerk.: Újvári Péter. Budapest, 1929. 542.; A visszacsatolt Felvidék és Ruténföld címtára. Szerk.: A M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1939. 213. A losonci orvosok felsorolásában mind Büchler Gyula, mind Oppenheimer Rezső neve megtalálható.

[6] MNG Adattára, ltsz.: 17342/66.

[7] Csontváry Tivadar újonnan fölmerült képeinek kiállítása. Rendezte és a katalógus tanulmányát írta: Lehel Ferenc. Fränkel Szalon, 1936. május 3–31. Katalógus. 1.

[8] Pesti Napló Képes Melléklete, 1936. május 10.

[9] -io [Kárpáti Aurél]: Csontváry Tivadar újonnan felfedezett képei. Pesti Napló, 1936. május 3. 18.

[10] MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, ltsz.: MKCS-C-I-153/731.

[11] Németh Lajos: A Csontvárynak „tulajdonított” képekről II. Jelenkor, 1980/11. 1003.

« Vissza a listához