« Vissza a listához

Molnos Péter

A festmények hamisításáról II. rész

A megtévesztés szándékával, utólagosan átalakított eredeti festmények a hamisítványok talán legnehezebben leleplezhető körét alkotják. Különböző típusainak bemutatása segítséget jelenthet a jövőbeli képvásárlók számára.

E cikksorozat első részében a hamisítványok egy speciális, igen gyakori és sok esetben rendkívül nehezen leleplezhető vállfajáról volt szó. A korabeli, autentikus, de manipulatív szándékkal utólag átalakított képek körét mutattam be, melyeket – elválasztandó a már eredetileg is hamisítási szándékkal készült művektől – „meghamisított” festményeknek neveztem el. Kísérletet tettem arra, hogy számba vegyem a különböző altípusokat, s azokat jellemző példákkal illusztráljam. A jelzett festmény szignójának eltávolítása, a jelzetlen kép utólagos szignálása és az eredeti szignó átalakítása egyaránt azt a célt szolgálja, hogy a meglévő – sok esetben igen jó kvalitású, de kevésbé respektált alkotójú – festményt a megtévesztett gyűjtő egy kiemelkedő mester műveként, magasabb áron vásárolja meg. Jelen tanulmány a meghamisítások néhány további altípusát veszi sorra, többségében olyan magyar festmények bemutatásával, melyek egykor hazai aukciók kínálataiban is szerepeltek. A meghamisítások igen gyakori, viszonylag könnyen felfedhető, mégis csupán elvétve nyilvánosságra kerülő formája, mikor az eredeti művön utólag olyan változtatásokat hajtanak végre, melyektől a tulajdonosok a mű értékének növekedését remélik. E folyamat során a festmények „zavaró” motívumait eltüntetik, vagy – ellenkezőleg - értéknövelő részletekkel bővítik az autentikus kompozíciót. Mindkét módszerre gazdagon idézhetők frappáns, sok esetben kifejezetten ötletes és mulatságos példák. Természetesen ilyenkor sem szabad szem előtt téveszteni azonban, hogy ezek az átfestések sokszor pótolhatatlan műalkotásokat rongálnak meg, s maradandó károkat okozhatnak. Az ilyen átalakítások megrendelői legtöbbször műkereskedők, végrehajtói pedig restaurátorok, festőművészek. Számos példa citálható az utólag manipulált műalkotások azon típusára, mikor a képek egy-egy – piaci szempontból – kellemetlen, árcsökkentő részletét „kell” eltüntetni vagy átdolgozni. E sajátos cenzúrát igen gyakran szenvedik el a 19. és 20. század fordulóján született keleti témájú művek. Ekkoriban ugyanis az orientalizáló életképek sok esetben extrém, borzongató, a mai néző számára esetenként a gusztustalanság határát súroló témákkal, motívumokkal társultak. Tornai Gyula például számos kompozíciójában ábrázolt extatikus keleti táncosokat, eltorzult arcú sámánokat, kezükben, szájukban a rituálé eszközeiként használt szétszaggatott, vértől csöpögő húscafatokkal. Ilyen jellegű festmények értékesítése előtt, az eladóban szinte „természetes” igényként merül fel e motívumok eltakarása. Nem egyszer szó szerint ez valósul meg: a szerző több alakalommal találkozott olyan képekkel, mikor lazán lengedező kendő, vagy hosszú szakáll utólagos ráfestésével tüntették el e „zavaró” részleteket. Az ehhez hasonló utólagos, „profitorientált” átalakításokra hosszan sorolhatók példák: vallásos tárgyú csendéleti elemek, keresztek, szentképek, kegyszobrok tűnnek el e sajátos cenzúra következtében, de arra is volt már példa, hogy az üres bölcső előtt zokogó, gyermekét gyászoló anya arcáról hirtelen eltűntek a könnyek, s a kisded is visszakerült apró ágyába. Számos esetben alakult át – csupán néhány attribútum eltávolításával - a kis Jézust kezében tartó Szűz Mária ábrázolása profán, intim hangulatot árasztó, s a műpiacon jóval nagyobb érdeklődésre számot tartó anya gyermekével kompozícióvá. Természetesen azok is feltalálják magukat, akik nem egyes zavaró elemek eltávolításától, hanem éppen hogy bizonyos értéknövelő motívumok felfestésétől, a kompozíció utólagos bővítésétől várják képük értékének növekedését. A példatár itt is szinte kimeríthetetlen: a 19. századi, gyenge kvalitású férfiarcképekre pajesz és sábeszdekli kerül, a biedermeier gyermekportrék kezei között pedig színes játékok jelennek meg, kielégítve a leendő vásárlók kényes igényeit. Hasonló megfontolásból tűnnek föl hirtelen napernyős kisasszonyok addig kietlen, sivár réteken, s bújnak elő vadászok egyhangú téli erdők fái közül. A következő illusztráción lépdelő kacsákat is csupán a hálátlan, késői utókor, s nem az alkotó fantáziája álmodta a hűs lapulevelek közé. A szerző még e szárnyasok nélkül is láthatta ezt az igen jó kvalitású, friss szemléletű természeti tanulmányt, de későbbi tulajdonosa, az ismételt eladás előtt, jobbnak látta kicsit „feldobni” az eredeti kompozíciót. Az eddig említett átalakítások során a festmények felületén végeztek változtatásokat, melyek után sokszor árulkodó nyomok maradtak. Az értékcsökkentő részleteket utólagos átfestéssel, mechanikus vagy vegyi úton történő eltávolítással és a kép csonkolásával tüntetik el. E manipulációk leleplezésében a festmény felületének tüzetes vizsgálata mellett sok esetben eredményre vezethet az UV lámpa használata, de a kompozíció egyensúlyának felbomlása is árulkodó jelként utalhat az önkényes átalakításra. A hamisítványok következő, igen veszélyes és általában nehezen felismerhető vállfaja a régi másolatok utólagos manipulálásán alapul. Ezekben az esetekben sokszor kiváló képességű festők, általában tanulóéveik során, a művészeti képzés keretei között készített másolatait alakítják át úgy, hogy azok alkalmasak legyenek a mai vásárlók megtévesztésére. A kópiák készítését szigorú regulák szabályozzák, melyek rögzítik többek között, hogy a mű jelzésében szerepelnie kell a lemásolt festmény alkotójának és a másolat készítőjének neve, sőt az eredeti kép méretét sem szabad pontosan átvenni. A meghamisítást végzők a korabeli másolatról eltávolítják a teljes jelzést, vagy csupán az eredeti festmény alkotójának szignóját tartják meg és a kópizálásra utaló szavakat lemossák, illetve lekaparják a kép felületéről. Természetesen számos esetben fordult elő, hogy a másolat már eredetileg is megtévesztési céllal készült. Egy cikk, mely 1938 szeptemberében a Magyar Rendőr című szaklapban jelent meg, részletesen feltárja ennek a hamisítási módszernek egyik alapvető típusát. Ezek szerint a műkereskedő egy jó nevű festőtől egy eredeti képet vásárol, s ezt fiatal művészekkel öt vagy hat példányban lemásoltatja. Ezek után még igazoló írást is szerez az eredeti kép alkotójától, s azt a másolatok eladásánál használja fel. Mivel ezek a képek már eleve hamisítványoknak készültek, nem tartoznak szorosan vett témánkhoz, így velük majd a cikksorozat egy későbbi részében foglalkozunk részletesebben. Szinte külön kategóriát képeznek Balló Ede korabeli másolatai. A virtuóz technikájú festő a reneszánsz és a barokk klasszikusai mellett magyar alkotók műveiről is előszeretettel készített kópiákat. Nem egyszer tűntek fel ezek a festmények utólagos szignóval, vagy a kereten egy apró, de annál hatásosabb réztáblával, melyre gondos kezek az eredeti mű alkotójának nevét vésték. A legtöbb másolathoz közismert, általában ma is jelentős közgyűjteményekben kiállított főművek szolgáltak mintául, így a vizuális memória sokszor segíthet a leleplezésükben. Ezt az esetet illusztrálja a következő alkotás, mely Fényes Adolf egyik legfontosabb festménye, a Mákoskalács után készült. Nehezebb a helyzet olyan képeknél, ahol a mintaadó mű csupán saját korában volt annyira népszerű, hogy jó minőségű, másolásra alkalmas reprodukción sokszorosítsák. A műcsarnoki zsánerfestészet egykor oly divatos termékeiről igen sok korabeli, megtévesztő kópia készült, azok alapján a nagyméretű nyomatok alapján, melyeket a század elején a Könyves Kálmán Műkiadó Rt. hozott forgalomba. Szerencsére fennmaradt a társaság vaskos mintakatalógusa, melynek alapos ismerete segít a másolásra alkalmat és okot adó képek kiszűrésében. Általában az említett cég reprodukciói alapján készültek az ismert Benczúr és Munkácsy képek kópiái, de Margitay Tihamér, Skuteczky Döme és több kortársuk nevezetes kompozícióit is ezek a nagy méretű nyomatok tették népszerűvé a másolók körében. Mivel színhelyes kópia megfestése – az eredeti mű távollétében - csak a színes reprodukciók megjelenésével vált lehetővé, ezért sokat segíthet a korabeli irodalom képanyagának részletes ismerete. Nem véletlen például, hogy Márffy Ödön talán leggyakrabban hamisított, másolt kompozíciója éppen az a csendélet, melyet jó minőségű színes illusztráción közölt a festő művészetét bemutató, 1928-ban megjelent album. Rendkívül fontos azonban megemlíteni, hogy számos alkotó egy-egy sikeres, vagy csupán számára nagyon kedves művét életében több alakalommal is megfestette, s a különböző változatok között sokszor sem formai téren, sem a kvalitás tekintetében nem találunk jelentős különbséget. Ezek – a szaknyelvben ismétlésnek vagy replikának nevezett - alkotások gyakorlatilag egyenértékűek az első példánnyal. Előfordul azonban az is, hogy egy korabeli másolatot próbálnak meg replikaként értékesíteni. Az ilyen festmények vizsgálatakor sokszor a könnyed, fesztelen megformálás hiánya vezeti nyomra a gyűjtőt. Ezek a képek ugyanis az eredeti műalkotás szolgai követésével, a felület mechanikus utánzásával születtek. Ennek következtében, bár a kompozíció kiérlelt és stabil – hiszen azt a lemásolt mű alkotója teremtette meg -, a megformálásból hiányzik az eredetiségre jellemző könnyedség és ösztönös lendület, s helyette az ecsetvezetés bizonytalansága, a színkezelés ügyetlensége tűnhet fel. Általában az eredetiség mellet szól, ha a festményen olyan felületi egyenetlenségek láthatók, melyek arról tanúskodnak, hogy a festő a kompozíció fejlesztése közben módosított eredeti elképzelésén és átfestette a kép néhány részletét. Persze ez sem tökéletes biztosíték: a szerző látott már olyan másolatot is, melynek készítője arra is ügyelt, hogy e szinte alig észrevehető, csak súrolófényben feltáruló kidomborodásokat is a felületre vigye. Szigorú, mechanikusan alkalmazható alapszabályok tehát a másolatok és az eredeti művek elkülönítésére sincsenek: a felület alapos vizsgálata, a korabeli reprodukciós anyag és a múzeumi állomány alapos ismerete nem pótolhatja a gyakorlott, hosszú évek alatt szisztematikusan fejlesztett szem szinte ösztönössé váló ítéletalkotó erejét. A korabeli, eredeti képek manipulálásakor a hamisító sokszor nem, vagy nem csak a festmény felületén végez el változtatásokat, hanem a mű hátoldalán helyez el megtévesztő nyomokat, félrevezető utalásokat. Jól tudja ugyanis, hogy a képek hátoldala sokszor valóban fontos információkat hordoz, s így a gyűjtők és vásárlók zöme elsőként azt vizsgálja meg. A hamisítók leleményessége itt is kifogyhatatlan. Jelentős, közismert magángyűjteményekre utaló pecsétek, nevek, korabeli, olvashatatlan vagy átírt kiállítási cédulák és fantáziadús ajánlások terelik a kívánt irányba a reménybeli vásárló gondolatait. Sokszor egy, a kép hátoldalán meglévő, eredeti felirat formai karaktere indítja meg a hamisító képzelőerejét. Az itt közölt női portré egy kiváló, de jelenleg a műpiac által még nem kvalitásának megfelelően értékelt festő, Sass-Brunner Ferenc alkotása. A művész számos képét a hátoldalon jelezte. A hamisító jól láthatóan az autentikus „Sass Ferenc” feliratot felhasználva alakította ki a hamis Vaszary jelzést. A meghamisítások különböző formáinak áttekintése során a szignók átalakításától indulva az átfestett képeken és a manipulált korabeli másolatokon keresztül eljutottunk a festmények hátoldalán elhelyezett megtévesztő feliratokig. A képhamisítás szerteágazó műfajának egyik nagy területét sikerült bemutatni.

Megjelent a PRIVART című folyóiratban

« Vissza a listához