« Vissza a listához

Molnos Péter

A festmények hamisításáról I. rész

Írásomban kísérletet teszek arra, hogy bemutassam és konkrét példákkal illusztráljam a magyar festménypiacon előforduló jellegzetes hamisítvány-típusokat. Szándékom nem az elrettentés: e sokszor elhallgatott kérdések tisztázása éppen a bizalom növekedését eredményezheti azáltal, hogy a cikksorozat után a műtárgyak iránt érdeklődő, azokat gyűjtő olvasó már nem csupán folyosói pletykák, halkan odasúgott félinformációk birtokában tájékozódhat a hamisítványok – veszélyes és egyben rendkívül érdekes – világában.

A hamisítás a szó szoros értelmében piac orientált tevékenység. Művelői általában jó ütemérzékkel követik, sőt az sem ritka, hogy megelőzik az aukciók és a múzeumi kiállítások által indukált aktuális divatokat. Jó szemmel emelnek ki a művészet történetéből irányzatokat, iskolákat, neveket, s tálalják a potenciális vásárlók elé. A hamisítás tudományos igényű vizsgálata számos érdekes kérdést vet fel és segít tisztázni. A hamisító önkéntelenül dokumentálja saját korának ízlésvilágát, értékítéletét, reprezentálja a múlthoz való viszonyulás módosulásának történetét is. Így egy-egy korszak hamisítványainak tanulmányozása számos tanulsággal jár: vall készítőjének kvalitásairól, korának ízléséről, valamint a megidézni kívánt múlt jelenben élő képét is feltárja. Az általános igazság itt is érvényes: minden korszak olyan hamisítványt kap, melyet megérdemel. A műtárgy gyűjtés hirtelen jött divatja, a még gyakorlatlan gyűjtők korlátozott tapasztalatai, valamint a világpiachoz viszonyítva még ma is alacsony árak általában még nem serkentik a hamisítókat komolyabb erőfeszítésekre. „Kis pénz-kis foci”, így a régi műveket megidéző kortárs hamisítványok felismerése az esetek többségében a szakértő szemnek nem jelentenek megoldhatatlan kihívást. Jóval nagyobb nehézségeket okoz a régi hamisítványok és a meghamisított, átalakított korabeli festmények helyes attribuálása. E rövid cikkben - mely reményem szerint egy hosszabb sorozat részeként kerül most az olvasó elé - megpróbálom hiánytalanul bemutatni a hazánkban manapság fellelhető hamisítási módszereket. Igyekszem majd minden egyes típushoz illusztratív példával szolgálni, melyet általában egy-egy, már lezajlott aukciós vagy múzeumi kiállítás, illetve jelentős köz- és magángyűjtemények anyagából fogok felidézni. Szándékom ezzel nem az aukciósházakban és a múzeumokban dolgozók tisztességének vagy hozzáértésének megkérdőjelezése, csupán a dokumentálhatóság és az ellenőrizhetőség érthető elvárásának igyekszem megfelelni. Az alábbiakban tehát a probléma szűken vett gyakorlati megközelítésre vállalkozom. Nem kívánok a hamisítás kultúrtörténeti, esztétikai, filozófiai, művészetszociológiai aspektusaival foglalkozni. A festményhamisítások egyik leggyakrabban feltűnő alaptípusa mikor a hamisító egy régi, általában eredeti művön végez el olyan változtatást, melynek következményeként azt egy jó nevű alkotó műveként tudja áruba bocsátani. Leleplezése az újonnan készült hamisítványokhoz viszonyítva jóval körültekintőbb vizsgálatot igényel, hisz az ilyen esetek többségében a felhasznált anyagok (hordozó, alapozás, festék stb.) korhűek, a festői formaadást sem terheli a hamisítókat jellemző kényszeres mintakövetés árulkodó görcsössége. E módszer elterjedtsége és tagadhatatlan hatékonysága a mai magyar műtárgypiac két alapvető jellegzetességéből fakad. A hamisítók joggal építhetnek mind a gyűjtők mentalitására, mind a hazai művészettörténet hiányosságaira. A tipikus gyűjtő a műalkotást nem önmagában, jelenvalóságában, önálló kvalitásainak függvényében értékeli, hanem önkéntelenül történeti kontextusba helyezi, mintha egy festmény megvásárlásakor nem csupán egyetlen művet, hanem egy teljes festői oeuvre-t szerezne meg. Sok esetben a festményvásárlást nem elsősorban egy jó mű birtoklásának vágya, hanem a leendő vacsoravendégek elkápráztatásának igénye motiválja. Csak ezzel magyarázható, hogy nagy festők gyenge alkotásai sokszor jóval magasabb árat érnek el, mint un. kisfestők jóval kvalitásosabb remekművei. A hamisítók sikerei azonban nem csupán e gyűjtői mentalitással, hanem művészettörténetünk adósságaival is magyarázhatók. A magyar festészet monografikus feldolgozása rendkívül hiányos. Még a legnagyobb nevek tanulmányozásakor is megválaszolatlan kérdések özönére bukkanunk. Sok esetben segít egy-egy vitatott szerzőségű festmény attribuálásakor, ha a művet a gyanított, vagy sugallt alkotó egyéb, vitathatatlan alkotásai mellé téve vizsgáljuk. Állítom azonban, hogy előfordulhat olyan probléma, például egy ismeretlen kismester átszignált festménye esetében, mikor egyszerűen eldönthetetlen, hogy a művet besorolhatjuk-e a szignó által sugallt festő életművébe, vagy száműznünk kell onnan. A megoldás csak a még feltáratlan, sokszor szinte ismeretlen életművek kellő mélységű kutatása lehet. Az ideális esetben a bírálónak nem csupán azt kellene kimondania, hogy a kép nem a szignó által felidézett művész festménye, hanem korabeli dokumentumok, analógiák segítségével kellene meghatároznia a mű valódi alkotóját is. Csak így akadályozható meg, hogy az elismert festők életműve felhíguljon, illetve, hogy értékes, de a műtárgypiac által kevésbé honorált életművek szinte nyom nélkül eltűnjenek. A hozzáértőket is gyakran megtévesztő hamisítványok általában e fent említett, korabeli, eredeti, de utólag átalakított festmények közül kerülnek ki. Elkülönítendő a teljes egészében hamis képek csoportjától, nevezzük ezeket meghamisított festményeknek. A meghamisítások számos különböző altípusba sorolhatók, melyek többsége a kép-szignó viszony manipulálásán alapul. 1. Eredetileg jelzett festmény szignójának eltávolítása. 2. Eredetileg jelzetlen, vagy eltávolított jelzésű festmény utólagos, önkényes szignálása. 3. Meglévő szignó átalakítása. 4. A mű átfestése, „felcsinosítása”, bizonyos, a kép értékét csökkentő motívumok eltüntetése, mások ráfestése. 5. Korabeli, régi másolatok manipulálása. A fenti kategóriákat színesítheti, bonyolíthatja hamis feliratok elhelyezése a festményen, illetve hátoldalának vagy a vakkeretnek cédulákkal, utólagos feliratokkal való felékítése: 1. Hamis, megtévesztő ajánlás. 2. Hamis, utólagos datálás akár az eredeti szignó mellé. (Ha a festői életmű bizonyos szakasza értékesebb.) 3. Kiállítási etikettek, gyűjtői cédulák felragasztása egy-egy alkotó nevének sugalmazása céljából. Speciális eset, mikor – a fentiekkel ellentétben – a szignó eredeti, a kép ellenben nem. Ez a látszólag paradox helyzet nem ritka a magyar festészet történetében, a legismertebb és később majd bővebben tárgyalt példákat Iványi-Grünvald Béla életművében találhatjuk. A festmények meghamisításának látszólag legkevésbé kártékony típusa, ha egy szignált műről a hamisító eltávolítja a jelzést. Célja ezzel az, hogy a jó kvalitású, de kevésbé értékelt alkotójú műhöz a potenciális vásárló egy nagy nevű művészt asszociáljon. A szignatúra eltávolítását megteheti a kép csonkolásával, a felirat átfestésével, ledörzsölésével illetve vegyszeres lemosásával. Mindegyik módszer az esetek többségében árulkodó nyomokat hagy. A műalkotás kompozíciójának belső aránya felbillen vagy a kép felülete szenved el olyan apró károsodást, mely a vizsgálatkor az utólagos beavatkozást valószínűsíti. A szignó eltávolítása az egyik leggyakrabban alkalmazott hamisítási típus. Művelői általában kisstílű „műkereskedők”, akik rendelkeznek kis mesterek korabeli, eredeti festményeivel és nagyjából tisztában vannak a piaci értékítélettel. Legtöbb esetben saját maguk végzik az „átalakítás” munkáját, de gyakran restaurátorok közreműködését kérik és – sajnos - kapják. A szignójától megfosztott kép esetére szolgáljon illusztrációként az alábbi mű. Az Akt műteremablaknál című festmény jelzés nélkül, ismeretlen művész alkotásaként szerepelt egy néhány évvel ezelőtti aukción. Korabeli reprodukció segítségével sikerült később meghatározni festőjét. Ennek köszönhető, hogy ma már Gosztonyi Máriának attribuálhatjuk a képet, és egy jó kvalitású művel gazdagíthatjuk e szinte ismeretlen kismester, kutatásra érdemes életművét. Az átalakítások e típusában természetesen előfordulhat, hogy a szignót már évekkel, sőt évtizedekkel az aukcióra kerülés előtt távolították el, vagy véletlenül tűnt el egy figyelmetlen restaurátor kezei között. Ilyenkor a festményt aukcióra felvevő szakember felelőssége teljesen kizárható, hiszen elé már a szignálatlan, valóban ismeretlen alkotójú, de kvalitása miatt kiállításra érdemes kép kerül. Az előbbi – sajnos rendkívül gyakori és bár ártatlannak látszó, de a művészettörténeti kutatásnak felbecsülhetetlen károkat okozó - módszer „továbbfejlesztett” változata, mikor a hamisító szignálatlan, vagy eltávolított szignójú festményt lát el hamis jelzéssel. A leleplezést nehezíti, hogy ilyen átalakítások sokszor a meghamisított művész saját korában is előfordultak. A mester-tanítvány kapcsolat, a közös művészideál determináló hatása, s még számtalan természetes tényező eredményezheti, hogy néhány festő stílusa, műveik külső jellegzetességei igen közel állnak egymáshoz. A hamisítók ezt a hasonlóságot használják ki. Így lesz Fáy Dezső képéből Gulácsy mű, Pohárnokból Berény, Katona Nándorból és Szepesi Kuszkából Mednyánszky, s így tűnt el a kevesek által ismert László László életműve, hogy gazdagítsa az amúgy sem tömörségéről nevezetes Scheiber oeuvre-t. A sort persze hosszan folytathatjuk: a Munkácsy vagy Benczúr tanítványok művei gyakran váltak mesterük alkotásaivá, nem beszélve arról, ahogy a Markó gyerekek - a hamisítók közreműködésével – számos alkalommal szó szerint apjuk nyomdokaiba léptek. Rippl-Rónai markáns, sokakat megigéző stílusa, a mestert körülvevő művészekre gyakorolt közvetlen hatása számos esélyt kínált a szignók manipulálói számára. A nevelt fiúnak számító Martyn Ferenc korai pasztelljei, vagy a szintén a házhoz fogadott Anella kukoricás virágcsendéletei – a közeli stílusrokonság miatt - szinte „kihívják” maguk ellen sorsukat. A Rippl-Rónai szűk baráti köréhez tartozó Kunffy Lajos érzékeny pasztell portréira is hasonló veszélyek leselkednek. A probléma speciális szeletét alkotják azok a képek, melyek nem elsősorban a stiláris rokonság, hanem a szignók hasonlósága miatt estek áldozatul a hamisítók tevékenységének. A húszas évek derekán felháborodott sajtópolémiát, sőt bírósági eljárást is kiváltott a nyilvánvaló rosszhiszeműség ellenére is hamisnak csak körülményesen nevezhető Ferenczy Károly képek esete. Egy szerény képességű fogarasi festő 1926-ban Aradon kiállítással egybekötött vásárt rendezett. Ferenczy első világháború idején festett vázlatait kínálta a lelkes közönségnek. A csalás a szakértők számára egyértelmű volt, de a „hamisítót" nem tudták elítélni: Ferenczy Károly volt a neve, nem tilthatták meg, hogy „művészként” használja szignatúráját. A tökéletes névegyezés természetesen nem kizárólagos feltétele az effajta hamisításnak. A két világháború közötti korszak jelentéktelen műcsarnoki giccsfestője, Szentgyörgyvári Gyenes Lajos feltehetőleg még álmában sem gondolta volna, hogy néhány évtized elmúltával, egyik csendélete a modern irányzatoknak elkötelezett Gyenes Gitta művészetét fogja reprezentálni egy aukciós katalógusban. Elég volt csupán a szignatúrát kereszt- és nemesi előnevének kezdőbetűitől megfosztani, hogy a sugalmazás tárgyi alapja megszülessen. Az átalakítást egy 1927. májusában megjelent művészeti hetilap címlapképe leplezte le, melyen Gyenes Lajos Csendélet című képe látható, s mely nem csupán stílusában tökéletesen analóg az említett képpel, de még a két festményen megjelenő kínai váza is azonos. Az elmúlt évek műkereskedelmének történetéből szerencsére olyan példa is felidézhető, mikor az aukciósház szakmai hozzáértése segített meghatározni egy korábban meghamisított, átalakított szignójú, rosszul attribuált mű valódi alkotóját. A reprodukált festmény a kivételes értékeket felvonultató László Károly gyűjtemény 1996-os műcsarnoki bemutatásán és az ezt kísérő katalógusban még Kmetty János műveként szerepelt. (2. kép) A néhány évvel később megrendezett aukción már – helyesen - Klie Zoltán neve alatt jelent meg. Esetünkben tehát az aukciósház vezetőjét és szakértőit, ellentétben a kiállítás anyagának összeállítóival, nem tévesztette meg a festmény szignóját rendkívül ügyesen átalakító egykori hamisító. A kép ma már valódi alkotójának életművét gazdagítja, s tartja azóta is – joggal - a Klie festmények aukciós rekordját. Végül zárja a sort egy igazán különleges eset: ritka példája annak, mikor a hamisító saját csapdájába sétál bele. Az utoljára reprodukált, keleti témájú festmény az Ecseri Piac forgatagában tűnt fel, nem egészen egy esztendeje. A rendkívül koszos, de alapvetően jó állapotban lévő kép jobb alsó sarkában olvashatatlan szignótöredék húzódott. A kép újsütetű tulajdonosa, egy restaurátor segítségével, eltakarította e „használhatatlan” betűhalmazt, s helyére új jelzést festetett. Gondosan és felettébb rafináltan járt el: a halvány stiláris hasonlóságok miatt sugalmazott Pekáry István szerzőségét csupán nevének első három betűjével próbálta a leendő vásárlónak feltálalni. Klasszikus hamisító trükk: engedjük át a „megfejtés” és az (ön)becsapás jogát a kedves vevőnek. Ráadásul a szignó betűit megformáló vékony, fekete festékbe mártott ecsettel még húzott néhány „jellegzetes” vonalat, többek között az ábrázolt tevék kantárjára. A képet végül - Pekáry ázsiójához mérten – kiemelkedő áron adta el jelenlegi tulajdonosának. A történet itt azonban tanulságos fordulatot vett. Hamar kiderült ugyanis a mű valódi alkotójának személye. Amrita Sher-Gilnek, az indiai modern festészet legnagyobb alakjának ugyanis éppen abban az időben rendeztek gyűjteményes tárlatot az Ernst Múzeumban. A tárgyalt műnek egy rendkívül közeli analógiája, mondhatni ikertestvére tűnt fel a kiállításon. A gyanút idő közben a legmagasabb szakmai fórumok is igazolták, a mű ma már az anyai részről magyar származású indiai festőnő rendkívül megbecsült életművét gazdagítja. A vége tehát: happy end. Persze nem a „ravasz” hamisítónak, hiszen Amrita Sher-Gil festményei, ha elvétve felbukkannak a világ vezető aukciósházainak kínálatában, nagyságrendekkel magasabb áron találnak vevőt, mint a történetbe ártatlanul belerángatott – egyébként kitűnő – Pekáry István művei.

Megjelent a PRIVART című folyóiratban

« Vissza a listához