« Vissza

Szemmel győzhető le a festményhamisító

Index.hu 2011. január 3.

Kieselbach Tamás galériás szerint a magyar műtárgypiac feltáratlan, kaotikus, és bár nem több a hamisítvány, mint Nyugat-Európában, nehezebb ellenük védekezni. A műbírálati irodát alapító galériás és Molnos Péter művészettörténész szürreális történeteket mondanak el a modernista magyar festmények hamisításáról. Megtudjuk azt is, hogy nem a festékszemcsék elemzése segít a hamis darabok kiszűrésében.

Nem értettem, miért vezettek a minden oldalról könyvekkel kibélelt, félhomályos szobába. A csillogó galéria mögött rejtőző terem tökéletes lett volna egy Dan Brown-regény találkahelyének, ahol a főhős megkapja a középkori fóliánsokat a bujkáló arisztokratától. Laboratóriumnak, mikroszkópoknak, kémcsöveknek és zöld színben vibráló monitoroknak viszont nyomuk sem volt, márpedig azt hittem, a hamis festmények felderítéséhez alapvető ez az arzenál.

„A műbírálatnál nem az anyagvizsgálat a legfontosabb” – magyarázta kétkedésemre Kieselbach Tamás galériás és műkereskedő, akit azért kerestem fel, mert két társával műtárgyszakértő irodát indított a magyar piacot megfertőző töméntelen hamis festmény kiszűrésére. „A hamis festmények kiszűréséhez szem kell. Hogy az ember több ezer festményt lásson, és felismerje a mesterek, képek, anyagok jellegzetességeit.”

A bőrfotelektől, irathalmok alatt roskadozó íróasztaloktól és a könyvespolcok mentén elszórt festményektől sűrű szobában mindez annyira misztikusan hangzott, hogy hiányolni kezdtem egy füstgépet. De aztán kiderült, szó sincs a festmények belső rezgéseinek érzékeléséről.

A cirkuszban nincsenek székelyek
„A legtöbb festményt nem ma hamisították, hanem még a saját korában. Itt az anyagvizsgálat semmit nem mutatna ki. A harmincas években ezrével vitték ki külföldre az akkor divatos festők neve alatt készült hamisítványokat. Az amerikás magyarokat például rendesen megszórták ilyenekkel. Ezek a képek most jönnek vissza, ahogy itthon egyre magasabb árat érnek el a XX. század eleji festők.”

A hamis cirkuszi jelenet Aba-Novák Vilmostól
 
„Egyszer még az egyik nagy nemzetközi aukciósház is megkeresett, hogy valóban eredeti-e az Aba-Novák, amit behoztak hozzájuk. Kiderült, hogy nem – szólalt meg egy hang a sarokból. A fiatalabb szakértő nem lezser arisztokratának öltözött, mint Kieselbach. A filmekben a hozzá hasonló figurák szokták a bonyolult kódokat valami számítógépes programmal megfejteni. – Az eredeti tulajdonos még perelt is, mert a kép a nagyszülei falán lógott, és feltételezte, ez azt jelenti, hogy eredeti. De végül nekünk adtak igazat” – lóbálta keresztbe tett lábát Molnos Péter művészettörténész.

„Az ilyen hamisítványokat nem lehet a festék vagy a keret vizsgálatával kiszűrni. A Magyar Rendőr 1935-ös számában írnak egy esetről, amikor a hamisítók egy Aba-Novák-festményt kértek kölcsön, elvitték a festőhöz, aki írt egy tanúsítványt, hogy a kép eredeti. Aztán kispénzű festőkkel készíttettek 8-10 hamisítványt, és mindet eladták az eredeti atteszttel.”

„Ilyen esetekben a stílus ismerete vezet nyomra – állított egy cirkuszi képet a polcra Kieselbach. – Itt ez a hamis Aba-Novák. Minden rajta van, amiről Aba-Novák ismert. Cirkusz, menazséria, bohócok, székely paraszt, élénk színek. De ha már több száz Aba-Novákot láttál, akkor tudod, hogy ő nem keverte így a témákat. Nincs olyan képe, amin székely kalapos meg bohóc is van. Ezeket két festményről emelték ki.”

„Ez itt egy eredeti Aba-Novák – tett mellé egy másik képet. – Ha a kettőt összehasonlítod, látni, mennyivel élénkebbek a színei. Aba-Novák csak jó minőségű festéket használt, a hamisítók viszont nem, az idővel kifakult. De ezt csak így lehet megállapítani, ha együtt látjuk a festményeket” – mutatta a galériás egyre szélesebben gesztikulálva.

A saját magát hamisító festő
„Ritka, hogy jó kezű festő hamisítana. A hamisítóknak nincs meg a festői látásmódjuk, görcsösen igyekeznek a képre rakni minden ismert stíluselemet. Úgyhogy a biztos műbírálathoz a kép logikáját kell felfedezni" – magyarázta Kieselbach azzal a fajta lelkesedéssel, amit valószínűleg az sem tör le, ha történetesen kettesben marad a festménnyel. Aztán megragadott és a pultra dobott még egy vásznat. A lendületből ítélve hamisítványt, úgyhogy elkerekedett szemmel hallgattam: „Ez itt egy eredeti Scheiber Hugó. Nézd meg a sárga és fekete sávokat. Ezek nem azért kerültek egymás mellé, mert tudható, hogy ő így szokta csinálni. Hanem mert ezzel a fény játékát akarja mutatni. A hamisító viszont értelmetlenül pakolja egymás mellé az elemeket. Ha igazi festő csinálja, akkor a tárgyak, elemek gravitálnak a képen” – jelentette ki olyan tűzzel, mintha az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát olvasta volna fel.

„Bonyolítja a helyzetet, hogy ismerünk olyat, amikor a festő saját magát hamisította – állt elő egy szokatlan történettel Molnos Péter. – Iványi-Grünwaldnak rengeteg megrendelője volt, ráadásul a felesége költekező életmódot folytatott. Úgyhogy a festő tanítványaival festtette sok képét, és maga csak szignálta azokat. Ezeknek a képeknek persze kisebb az értékük, mint amit saját kezével készített.”

Szakértői cimkét is hamisítanak
A történetekből lassan egy olyan harmincas évek rajzolódott ki előttem, ahol néhány festőt és műgyűjtőt leszámítva csak hamisítók éltek Magyarországon. Szüle Péterről például megtudtam, hogy jelenleg azért kevéssé értékelt festő, mert életművének háromnegyede hamis képekből áll. „Akkor fogtunk gyanút, mikor nagyritkán a kezünkbe került egy eredeti, mi pedig nem értettük, hogy festhet ez a rossz festő ilyen jó képet.”

Halott gyerekből mosolygós
A kreatív hamisítók az eredeti képek átfestésével is bonyolították a helyzetet. „Egyszer behozták egy pesti vagány arcképét Aba-Nováktól. Zavarban voltam, a kép ugyanis jó volt, de mégis volt benne valami suta. Aztán megvizsgálva kiderült, hogy a művész egy kopasz ember portréját festette meg. De mivel azt nehezen lehetett eladni, átfesttették valami etetősebbre. Sapkát tettek a fejére, szivar helyett meg kártyalapokat a kezébe. – Molnos Péter barátságos stílusban tódította a szürreális történeteket, mint amikor Sherlock Holmes felidézi kalandjait Watsonnak. – De láttam olyat is, hogy a gyerekük sírja felett zokogó szülőket alakították át mosolygósra, a halottból pedig földön játszó gyereket csináltak.”

„Magyarországon sajnos alacsony a vizuális műveltség – tárta szét a karját Molnos –, és ez segít a hamisítóknak. Az emberek gyakran nem is a képet látják, hanem azt, amit látni szeretnének. Előfordult, hogy állami múzeumokban, neves gyűjteményekben is találkoztunk hamisítvánnyal.”

„A szakértők lexikális tudása is félrevezethet. A közelmúltban nyilvánítottak hamisnak néhány Czóbel Béla-képet, mert az 1905 és 1913 közti korszakából nem ismertek tőle fauve stílusú alkotásokat. A Nemzeti Galéria fauve kiállítására nem is válogatták be ezeket, mondván, hamisak. De végül sikerült rámutatni a festő jellegzetességeire, meg hogy a képre festett 1916-os dátum valójában 1906, és így már beilleszthető az életműbe. Ezek a képek ma a pécsi kiállítás legjobbjai közt vannak.”

Kincskeresés
„Manapság azonban már nyilván kevésbé jellemző a képhamisítás – reménykedtem, hogy talán nem bonyolódik a képlet. De az élet persze mindig komplikáltabb, mint amit várunk. – Az egyik mai módszer szerint a hamisítványokat kiviszik a környező országokba, ahol a magyar gyűjtő annak a tudatában veszi meg azokat, hogy biztos egy rég elszármazott eredetire bukkantak. De árulják a hamisítványokat nyíltan is, az Ecserin. Nem lehet vele lebukni, mert a kereskedők azt mondják a rendőröknek, hogy a cuccot most vették valami padlásról, és nem tudják, ki festette. Csak éppen 15 éve ugyanazok az emberek árulják a hamisítványokat.”

„De miért vásárolnak a gyűjtők megbízhatatlan forrásból? Senkinek nem tűnik fel, hogy 30 ezerért nem lehet értékes képet kapni?”
„A kincskeresés izgalma miatt" – mondta jelentőségteljesen a galériás. De mielőtt kifejtette volna, megcsörrent a telefonja, és meglepő gyorsasággal távozott a szobából. Molnos mesélte el, hogy hagyatékból, nem hozzáértőktől, esetleg külföldről még ma is kerülhetnek elő eddig ismeretlen munkák, akár jelentős meseterektől is."

Aztán megszakadt a beszélgetés, mert Kieselbach viharzott be, kezében egy nagy méretű gyümölcscsendélettel. „Most hozták – hadarta – Iványi-Grünwald. Csodálatos. – Lerakta a polcra, hátralépett, hunyorogva nézte a képet, majd kapkodva magyarázni kezdett. – Milyenek ezek a csúcsfények. Ha hunyorítasz, látod a fémdoboz reflexfényeit az üvegtálon.”
Váratlanul megfordította a képet, és azzal a mozdulattal, amit legutóbb az unokaöcsémtől láttam a karácsonyfa alatt, letépte a festmény hátuljáról a papírt. Ezután viszont nem kezdett lézerkardozni, hanem érzékien végigfuttatta ujjait a feltáruló kiállítási cetliken, hagyatéki számokon, a festmény évszázados útjának bizonyítékain.
„Az életöröm látszik a festményen – mondta már újra a kép előtt állva. - Ezt nem lehet utánozni. Eredeti. Már töltik ki a papírokat.”

Műbírálati irodával tisztítanák a piacot

"A magyar festészet koránt sincs feldolgozva. Még most is kerülnek elő eddig ismeretlen munkák" – indokolta Kieselbach Tamás, hogy miért alapított műbíráló irodát. A galériás állítja, a magyar festészet feltáratlansága kockázatot jelent a műgyűjtőknek, hiszen míg az alaposan feldolgozott nyugat-európai szcénában szakmunkák állnak a vevők segítségére, itthon sok esetben dokumentálatlan műtárgyakról kell eldönteniük, hogy vajon eredetiek-e.

A műgyűjtők helyzete az utóbbi években nehezebb lett, mivel a Magyar Nemzeti Galériában és a Szépművészeti Múzeumban is megszűnt a hivatalos műbírálat, így a kétkedő vásárlóknak jelenleg művészettörténészeket, galériásokat kell végigkérdezniük. A Kieselbach Tamás, Einspach Gábor és Molnos Péter részvételével működő Első Magyar Festmény- és Műtárgyszakértő Iroda ezektől annyiban különbözik, hogy közjegyző által hitelesített szakvéleményt bocsátanak ki. Mivel azonban szakvéleményt is hamisítanak, ezért vásárlásnál az iroda nyilatkozik arról is, hogy a szakvélemény az adott munkához készült-e, vagy egyáltalán kibocsátottak-e ilyet.

Kieselbach Tamás elmondta, hogy mivel a nyolcvanas években dolgozott a nemzetközi műtárgyakkal foglalkozó Szépművészeti Múzeumban és a magyar anyagért felelős Nemzeti Galériában, ezért irodájuk egyetemes festészettel is foglalkozik. Einspach Gábor hosszabb ideje igazságügyi képszakértőként működik, Molnos Péter művészettörténész pedig tizenöt éve foglalkozik festménybírálattal.

A bírálat ára 50-100 ezer forinttól indul, a végösszeget az esetleges laborvizsgálatok, vagy további szakértők bevonásának szükségessége határozzák meg. Kérdésünkre, miért érdemes éppen őket megkeresni, hiszen magánzók is vannak a piacon, Kieselbach azt válaszolta: szakértői felelősségbiztosítással rendelkeznek, így értékelésükre garanciát tudnak vállalni. A galériás elmondta, hogy a magyar piacon nem kiemelkedően sok a hamisítvány, de azok könnyebben eladhatók a kevésbé rendezett viszonyok miatt.

Földes András