« Vissza

Kinek a feladata kellene legyen a műtárgyak eredetiségének megállapítása és ennek felelősségteljes igazolása?

Múzeumcafé 5. évfolyam 2011. április/május 30. oldal (részlet a cikkből, interjú Einspach Gáborral)

 

Einspach Gábor igazságügyi műtárgyszakértő, a Kieselbach Galéria és Aukciósház munkatársa

 

Hogy kinek a feladata lenne, azt nem tudom – nyilván nem lehet ujjal rámutatni bizonyos intézményekre, emberekre, és deklarálni: az ő kutya kötelességük, hogy elvégezzék ezt a munkát. Viszont vannak alapfeltételek, amiknek meg kell felelni. Szakértelem és anyagi felelősségvállalás nélkül nincs hitele egy ilyen vállalkozásnak. Az elmúlt évtizedekben úgy tapasztaltam, hogy az a fajta tudás, amely az eredetiség meghatározásában, a hamisítványok kiszűrésében elengedhetetlen, elsősorban a műkereskedelem szférájában, illetve annak közvetlen közelében halmozódott fel. Egész egyszerűen csak ebben a közegben volt ugyanis mód az elmúlt időszakban olyan mennyiségű műtárgyat vizsgálni, hogy az ebből leszűrhető tapasztalatok eligazítsanak ezen a rendkívül kényes területen. Ha csak a Kieselbach Galériát nézem: az elmúlt csaknem másfél évtized megrendezett negyven aukciója megközelítőleg tízezer darab festményt jelent, és legalább ugyanennyi fordult meg árverésen kívül, a galériás forgalomban is. Ehhez a már így is hatalmas mennyiséghez jön a folyamatos kiállításlátogatások alkalmával „begyűjtött” anyag, valamint a könyvkiadással kapcsolatos munka közben - a magán,- illetve közgyűjtemények feltérképezése során - felépített fotóarchívum: csak analóg fotón és dián szerény becsléssel is már bőven ötvenezer mű felett járunk.

 

Magyarországon hosszú ideig működött a műtárgyak eredetiségével kapcsolatos adatszolgáltatás múzeumi kereteken belül, s ez számos hiányossága ellenére is fontos kapaszkodót nyújtott a piac szereplői, gyűjtők és kereskedők számára akár az eredetiség, akár a védettség kérdésében. Talán ennek is köszönhető, hogy nálunk nem alakult ki az a magánszakértői rendszer, amelyik a nyugat-eurpai vagy észak-amerikai műkereskedelemben kis túlzással biztos referenciát jelent egy-egy mű eredetiségének elbírálásában. Ráadásul a magyar művészettörténeti irodalom nem kényeztet el bennünket olyan alapos, egy-egy szerzői életművet teljességében feldolgozó oeuvre-katalógusokkal, amelyek óriási segítséget nyújthatnának a gyűjtők számára. És mivel szinte naponta bukkannak fel korábban soha nem látott, hosszú évtizedeken, akár egy évszázadon át lappangó művek, amelyeknél a dokumentumokon vagy proveniencián alapuló eredetiségmeghatározás nem segít, így ezek meghatározásában egyedül a stíluskritika vethető be.

Ezzel a módszerrel pedig csak az élhet hatékonyan és megbízhatóan, aki évtizedeken át folyamatosan edzette a szemét, mégpedig a műveket fizikai valójukban, testközelben és nem reprodukciókon keresztül tanulmányozva. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy akár a mi kezdeményezésünknél is az írott források, dokumentumok alapos ismerete háttérbe szorulna a kutatómunka közben. A műalkotásokról készült reprodukciókon túl tekintélyes, több tízezer darabból álló dokumentumtár (zömében az eredeti iratokról készült digitális fényképek sora) segíti a munkánkat: teljes művészhagyatékok, gyűjteményi inventáriumok, visszaemlékezések, naplók és számtalan, százezres nagyságrendű digitalizált archív fotók képekről, kollekciókról.

Azt gondolom, hogy a műtárgypiaci tapasztalat, az ott megforduló tárgyak ismerete elengedhetetlen ehhez a munkához. A múzeumok munkatársai rendszeresen szemlézték az aukciós anyagokat, és nem véletlen, hogy a Magyar Nemzeti Galéria bírálati osztályának egyik oszlopa a BÁV-tól a múzeumba igazolt Sinkó Katalin volt. Az ő háttértudása, évtizedes műkereskedelmi tapasztalata nagyban segítette a bírálati munkát. A világ vezető aukciósházai olyan hatalmas adatbázist és olyan tudást halmoztak fel, hogy nem is merül fel szakmai kompetenciájuk megkérdőjelezése. Természetesen folyamatosan együtt dolgoznak a legjelentősebb művészettörténészekkel, kutatókkal, akik egyenrangú partnerként tekintenek a műkereskedelem szereplőire. Ez a mi célunk is: minél szélesebb együttműködésre törekszünk, zárt, átláthatatlan műhelymunka helyett egy jól működő, pezsgő fórumot akarunk létrehozni, ahol nem csupán folyamatos szakmai diskurzusra van mód, de oktatásra, az ismeretek, a tudás, a tapasztalat továbbadására is lehetőség nyílik.

Az általunk alapított Első Magyar Festményszakértő Iroda elsősorban az eredetiség és a művészi kvalitás kérdésével foglalkozik. A hamisítványok kiszűrése azt a célt szolgálja, hogy a magyar festészet értékei szennyezetlenül, tisztán jelenhessenek meg itthon és a nemzetközi porondon. Új, eddig nem ismert képeket akarunk látni, sokat: fontosnak tartjuk az újonnan felbukkanó képek beazonosítását és beemelését a magyar művészet történetébe, hogy ezek minél hamarabb és minél magasabb színvonalon tálalva váljanak újra kultúránk részévé kiállítások és publikációk révén.