« Vissza

Beszélő képek

Az első magyar festmény és műtárgyszakértő iroda

Ügyvédvilág 2011/2

Az elmúlt néhány évben, ha valaki eredeti festményt akart vásárolni, akkor tanácsként csak annyit mondhattunk volna neki, hogy százszor is gondolja meg, hova fekteti a pénzét. A gyűjtők olykor tanácstalanul álltak a csábító, de „bűnbe esett” műtárgyak előtt. Néhány évvel ezelőtt ugyanis mind a Szépművészeti Múzeumban, mind a Magyar Nemzeti Galériában a korábban működő műbírálati osztályok megszűntek. És bár az aukciók nagy részén azóta is egyre több hamis festmény jelenik meg – ha hihetünk néhány neves művészettörténésznek, akkor ezek száma 30% körül mozog –, 2010. december 8-ig nem létezett olyan szakértői csoportosulás, amelynek tagjai a gyűjtők, illetve műtárgyvásárlók megkeresésére felismerték volna a hamisítványokat. Ezt a hiányt pótolja az óév utolsó hónapjában létrejött szakértőiroda, amelynek művészettörténészei nemcsak a hamisítványokat tudják kiszűrni, hanem az ismeretlen festmények alkotóit is képesek azonosítani. Tudásuk sok-sok év tapasztalatára épül, és emellett több százezres analóg, illetve digitális fotóarchívummal, valamint több tízezer kötetes könyvtárral is rendelkeznek.

Az Első Magyar Festmény és Műtárgyszakértő Iroda három neves szakemberből áll: Kieselbach Tamás, Einspach Gábor és Molnos Péter a szakma szerelmeseinek tekinthetők, akik számára a műtárgyszakértés nem csak szakma és foglalkozás. Ők azok, akik minden ismeretlen festményt nyugtalan reménykedéssel szemlélnek, és hozzáértésüknek, na meg az alapos vizsgálatnak is köszönhetően, megtalálják a választ, amelyet szakember és laikus is egyaránt keres. Az azonosítandó festmények velük szemben sohasem hallgatagok: hol szenvedélyesen, hol fölényesen, de elárulják, hogy honnan jöttek, és kitől erednek. Kieselbach csapatának kitartásában, törhetetlenségében van valami megható és irigylésre méltó. Amikor az azonosítás folyamata véget ér, és megtalálják a választ, akkor ez olyan lehet számukra, mint a váratlan felfedezés mámora. A hamisítványok esetében már sokkal szomorúbb folyamatban lehet részük, hiszen elég lehangoló arra rájönni, hogy megint bekerült a piacra egy hamisítvány. És talán még ennél is tragikusabb, hogy semmit sem lehet tenni. Bár az értéktelen festmény lekerül a falról, és visszakerül anonim tulajdonosához, de büntetőeljárás az esetek nagy részében nem indul. Vádemelésről és jogerős büntetőjogi felelősséget megállapító döntésről meg szinte nem is tudunk. Ennek hátterében több ok is áll. A büntetőjogászok számára talán a legérdekesebb kérdés itt, hogy a megfelelő minősítés ezekben az esetekben nem is a hamisítás, hanem „csak” a csalás lehet. Szabó Imre szerint nemcsak a Btk.-t kell ilyenkor tanulmányoznunk, hanem ismernünk kell a szerzői jogról rendelkező törvényt is. (1999. évi LXXVI. tv.) A kérdés tulajdonképpen az, hogy van-e itt szerzői jogsértés, és ha igen, akkor melyik az a cselekmény, amellyel a hamisító megsérti a szerző jogát. Ha a többszörözésből indulunk ki, vagyis a műnek anyagi hordozón való rögzítéséből, akkor itt azt kell figyelembe vennünk, hogy a művész (szerző) többszörözte-e a művét, vagy erre másnak engedélyt adott-e. Ha igen, akkor ezekben az esetekben nem beszélhetünk bűncselekmény elkövetéséről. Amennyiben viszont a művész engedélye nélkül történt a többszörözés, vagyis valaki lemásolta a festményt, de azt nem értékesítés céljából tette, akkor sem valósul meg bűncselekmény, hiszen a többszörözés még a védelmi időn belül is szabad felhasználásnak minősül. Természetes személy ugyanis készíthet magáncélra a műről másolatot, amennyiben ez jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját közvetve sem szolgálja. A másik eset Szabó Imre szerint, amennyiben a korábban nem létező festményt egy művész neve alatt „állítottak elő”. Ez nem tartozik a szerzői jog hatálya alá, mivel a védelem csak a létező művek vonatkozásában él. A jogalkalmazó pedig a legtöbb esetben nem tud mit kezdeni akkor, ha a piacon felbukkan egy hamisítvány, mert a hatályos jogszabályok alapján másolatot bármilyen képről lehet készíteni, és a bizonyítási teher, valamint az ártatlanság vélelme miatt a hatóságnak kell minden kétséget kizáróan bizonyítania, hogy a kép készítője, másolója a hamisítás célzatával festette a képet. A gyanúba esett polgár ugyanis védekezhet azzal, hogy nem hamisítványt „alkotott”, hanem csupán tanulmányt készített. A jogalkalmazónak kell bizonyítania továbbá a megtévesztés és a jogtalan haszonszerzés elemét is. Ezek nélkül nem áll meg a tényállásszerűség. Téved ugyanakkor mind a jogdogmatikus, mind a jogalkalmazó, amikor azt állítják, hogy másolatot bármilyen képről lehet készíteni. Sajnos a jogászok egy része nem tudja, hogy a kópiának pontos szabályai léteznek. Molnos Péter szerint a kópiák készítését szigorú regulák szabályozzák: az eredeti képhez képest csak eltérő méretű lehet, és rajta kell lennie annak, hogy másolatról van szó, azt ki és kinek a festményéről készítette. A kereskedők általában azzal védekeznek, hogy ők nem tudtak arról, miszerint a kép hamisítvány. Azt hitték, hogy eredeti festményt állítottak ki az aukción. Amikor pedig kiderül, hogy hamisítványról van szó, akkor hiába kerül le a falról, nem semmisítik meg, az aukcióhoz készült katalógusban a reprodukciója pedig legtöbbször benne marad, azt már szétküldték, és évekkel később újra előkerülhet, benne a hamisítvánnyal, amelyről senki sem fogja tudni, hogy nem eredeti. A hazai műkereskedelem több sebből vérzik. Egyrészt különböző árak léteznek: műtermi, galériás, aukciós és ócskapiaci. Másrészt pedig kortárs festők képei is gyakran megfordulnak az aukciókon, és ez nem helyes. Nyugat-Európában általában a kortárs festők egy galériához tartoznak, és szerződés kötelezi őket arra, hogy képeiket csak a galérián keresztül értékesíthetik, illetve műtermi eladások esetén is a háttérben ott áll a festő mögött az a galéria, amelyik garanciát vállal az adott festő műveiért. A magyar kaotikus helyzet persze a hamisítóknak kedvez. Akik nemcsak hamisítanak, hanem az eredeti képeket sokszor meghamisítják. Ez utóbbinak több fajtája létezik. Molnos Péter szerint a jelzett festmény szignóját eltávolíthatják, a jelzetlen képet utólag szignóval láthatják el vagy az eredeti kézjegyet átalakíthatják abból a célból, hogy a festményt egy híres alkotó műveként tüntessék fel. A meghamisításokhoz tartozik az is, amikor a képen lévő „zavaró” motívumot eltüntetik, vagy éppen ellenkezőleg, „divatos” résszel pótolják. Mindkét esetben az a cél, hogy magasabb áron értékesíthessék a festményt, pedig ezektől az átalakításoktól az eredeti festmény rongálódik, és éppen az értékéből veszít. Mivel az utóbb említett meghamisítások esetében a festmény felületén végeznek változtatásokat, ezért ezeket egy tüzetes vizsgálat leleplezheti. A kompozíció egyensúlyának megbomlása is árulkodó jel lehet a művészettörténész számára, más esetekben pedig az UV lámpa használata folyamán deríthető ki, hogy a festmény manipuláció áldozata lett. A most létrejött festményszakértői iroda tagjai éppen ilyen vizsgálatokat tudnak elvégezni. Persze nemcsak képek esetében, hanem más műtárgyaknál is, mint ahogyan azt az iroda neve is jelzi.

Dr. Kiss Anna